Fekete sivatag

Így kezdjen az ember jemeni diktátorokkal! Miután minden le volt zsírozva, az egész világ ott ücsörgött az Emírségek szanaai nagykövetségén, Ali Abdullah Száleh kiderítette, hogy ő minden ígérete ellenére mégsem írja alá a távozásáról szóló dokumentumot. Két komoly érve volt: az ellenzék egy nappal korábban úgy írta alá, hogy nem látta a nép, így azt akarta, hogy újra írják alá, és a tévé is közvetítse, az ellenzék pedig erre nem volt hajlandó. A másik oka az aláírás megtagadására az volt, hogy május 22-e Jemenben nemzeti ünnep, ő pedig most a néppel van elfoglalva, és nem a lemondásáról szóló dokumentummal. Ezért aztán körbevették hívei a nagykövetséget, a benn üldögélő és végül hoppon maradó diplomatákat pedig úgy kellett kimenekíteni.

Szerencsére személyesen ismerem a felfordulás egyik szereplőjét. Tavakkol Karmannak hívják, egy fiatal hölgyről van szó, nagyon kedves és okos lány. Ő azt mondja, most már teljesen mindegy, hogy aláírja-e Száleh az iratot vagy sem, a végén úgyis felelni fog a bűneiért. Márpedig ez a dokumentum arra szolgál, hogy az elnök immunitást élvezzen, és a távozásáért cserébe ne kelljen bíróságra járkálnia, ahol vélhetően nem fognak kesztyűs kézzel bánni vele. Most, hogy a jó öreg Ali becsapta a világot, engem és a Fekete sivatag blog olvasóit valószínűtlen, hogy megjön az esze és mégis aláír. Az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) kivonja magát a tárgyalásokból (legalábbis ezt mondták), s jöhet, aminek jönnie kell. Az pedig elméletileg az volna, hogy az ország vezetése, mondjuk az elnök pártja vonja meg a bizalmat Szálehtől. Ez megtörtént, hiszen a párt aláírta a dokumentumot, de egy olyan centralizált országban, mint Jemen ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az elnök el is megy. Azaz elképzelhető, hogy Jemen polgárháborúba sodródik, lesznek kormánycsapatok és ellenzékiek, miközben a nagyvilág a füle botját sem mozdítja, hiszen neki csak annyiban számít Jemen, hogy ne omoljon össze, a civilek mészárlása még belefér. Az egyetlen, valóban érdeklődő ország Szaúd-Arábia volna, az ő csendes diplomáciájuk így akár sikert is arathat, persze kérdés, hogy mikor és miként. Azt se felejtsük el, hogy Száleh nagy barátai Iránban azért figyelnek, s Jemen is belesodródhat a Bahreinhez hasonló proxy-háborúba Rijád és Teherán között.

Igaz, hogy ma még csak szombat van, de meglehetősen megbízható forrás szerint holnap lemond Ali Abdullah Száleh, Jemen örökös elnöke. Jemen a világ furcsa szeglete, olyan ország, ahol az elnök cseppet sem zavartatja magát a tüntetők seregétől, s biztos abban, hogy lemondása esetén az egész ország összeomlana. Persze ezt Száleh másként fogalmazza meg, szerinte Jemen az al-Kaida karmaiba kerülne, amely így - amerikai kifejezéssel élve - safe haven (biztonságos kikötő) lenne a harcos terroristák számára. Persze ma is az, de itt nem a szakállasokról van szó, hanem a hatalomról, Jemen leendő urairól. Ez pedig cseppet sem érdektelen egy Szaúd-Arábiával foglalkozó blog esetében.

Jemen azon országok egyike, amely konkrét háborút vívott Szaúd-Arábiával, s azt el is veszítette. Az 1934-ben aláírt békeszerződés következtében Jemen és Szaúd-Arábia határa konkrétan meg van húzva, sőt a későbbiekben ezt olyan határvonallá változtatták, mint Mexikó és az Egyesült Államok között, azaz fizikailag is létezik a térképen látható vonal. Homokzsákokkal, kamerákkal, őrtornyokkal van jelölve a világ egyik leggyakrabban megsértett határa.

Az Arab-félsziget Mexikója Jemen, Amerikája pedig Szaúd-Arábia. Az iszlám világ legnagyobb részén az ígéret földjeként tekintenek Szaúd-Arábiára, hát még a térség legszegényebb, voltaképp kilátástalan helyzetbe került országában, amely még határos is a gazdag testvérrel! Jemenben van valamennyi olaj, de nem mérhető a többi Öböl-menti állam készleteihez. A lakosság átlagéletkora egyre alacsonyabb, a ma 28 milliós ország az évszázad végére hatvanmilliós lesz, miközben se élelmiszert, se vizet nem tud az állam biztosítani minden lakójának. Csak hab a tortán, hogy innen származik a kahtlevélrágás furcsa szokása, amely természetesen tilos Szaúd-Arábiában (hiszen egy kábítószerről van szó), a jemeniek mégsem tudnak meglenni nélküle az ígéret földjére kerülve sem, ezért keresik árgus szemekkel a zöld leveleket a szaúdi hatóságok a határsértőknél. Ali Abdullah Száleh elnök nem kis mértékben Rijádnak köszönheti a hatalmát, áttételesen pedig az Egyesült Államoknak. Észak- és Dél-Jemen 1990-es egyesülésekor a Szovjetunió régi szövetségese, a déli országrész adta fel rendszerét és vezetőségét, az északiaknál 1978-ban hatalomra került Száleh átvette az egész Jemen irányítását. Az elnök maga zaidi síita, így a tizenkettes síitákhoz közel áll vallási szempontból, s határozottan eltér a véleménye a szalafita szaúdiakétól. A szaúdiak viszont nem tehetik meg, hogy hagyják a déli országot becsődölni, káoszba süllyedni, hiszen a menekültek a bukott országból azonnal megindulnának a vágyak földje felé (ugyanilyen önző érdekből támogatja Észak-Korea fennmaradását Dél-Korea).

Jemen Líbiához hasonlóan törzsi társadalom, számtalan kisebb-nagyobb klán döntése alapján dőlnek el a politikai kérdések. Ez a stabilitásért aggódó szaúdiaknak megadja azt a lehetőséget, hogy zavarosban tudnak halászni és a háttérből irányítani, de azért nagyon dörzsöltnek kell lenni ehhez, s némi pénz sem árt. Ali Abdullah Szálehnek ugyanis van más bevételi forrása, konkrétan Irán felől, ezt pedig nem nagyon szereti Rijád. A stabilitás érdekében vezette le Ali Abdullah Száleh távozási szomorújátékát a nagy szomszéd, pontosabban az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC), tárgyalódelegációja (amely voltaképp Rijád érdekeit képviseli). Száleh a hírek szerint vasárnap távozik, az uralmat átveszi az alelnök, Irán hoppon marad, a lakosság pedig pontosan ugyanolyan szegény lesz, mint eddig volt, de legalább nem ugyanaz fogja elnyomni, mint 1978 óta mindig.

 Nem közvetlenül szaúdi történet, de azért a sivatagi királyság is vastagon érintett az évtized hírében, miszerint Oszama bin Laden meghalt. Mégis Rijádban született, s vélhetően sokáig nem lesz olyan híres szülöttje a Fekete sivatagnak, mint ő, bár erről a reklámhordozóról a szaúdiak inkább lemondanának. 

Nem tudjuk persze, hogy valóban kiről van szó, mert a nagy szakállú terrorvezér neve amolyan szimbólummá vált, hasonlít Jumurdzsákéhoz. Ő az abszolút gonosz. Már nem is ember, hanem elpusztítani való szörnyeteg. Erről árulkodik az Európai Bizottság és az Európai Tanács elnökeinek közös nyilatkozata, miszerint boldogabb és biztonságosabb világra ébredtünk, mikor kiderült, hogy Oszama bin Laden meghalt. Anélkül, hogy ítélkeznék Oszama felett annyit megjegyeznék, hogy egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindent tudok a szakállas viselt dolgairól, indítékairól, személyéről, hátteréről vagy halálának körülményeiről, így nem is ünneplem a halálát. Ahogy senkinek a halálát sem kívánom. Szomorú vagyok, hogy a tények ismerete nélkül, homályos bejelentések alapján örvendezik az egész nyugati világ és a felelős vezetők egy olyan ember halála felett, akiről semmit sem tudnak, de annál többet hozzá költenek.

Az bizonyos, hogy ő a nagy hatalmú Bin Laden család sarja. Apja, Mohammed Avaz bin Laden roppant cégbirodalmat hagyott fiaira (50-nél is több gyereke volt), akik tovább fejlesztették a társaságot. Jelenleg a leglátványosabb terv a Jement és Dzsibutit összekötni kívánó óriáshíd. Ez szerintem nem fog megvalósulni, de már az is elég különleges, hogy ilyen egyáltalán eszükbe jut. Az építőcég neve Saudi Binladin Group, alapvetően azzal alapozta meg a cég a szerencséjét, hogy az öreg Mohammed - aki Jemenből érkezett az újonnan született országba - jó kapcsolatban állt Abdul Aziz Al-Szaúd királlyal, az államalapítóval, így a társaságot kérte fel a mekkai és a medinai mecsetek felújítására. Jelenleg az öreg fiainak irányítása alatt áll a cég, 35 ezer alkalmazottja van világszerte és ötmilliárd dollárt ér a Wikipedia szerint. 

Ők tehát már akkor nagyok voltak, amikor Oszama megszületett. A fiú apjához hasonlóan igen vallásos és szerény életvitelt folytatott, de távoznia kellett a szülői háztól. Az apának ugyanis több, mint húsz felesége volt élete során, de mivel senkinek sem lehet több felesége egyszerre négynél Oszama anyjától is elvált a cégvezető nem sokkal a híressé vált fiú születését követően, 1957 körül. Alia Ghanem, a szíriai származású hölgy később feleségül ment egy Mohammed al-Attasz nevű férfihez és további négy gyermeke született. Oszama anyjával és féltestvéreivel nőtt fel, kapcsolata a befolyásos családdal nem volt túl szoros. Nem fogom leírni itt mindazt, amit tudni lehet róla, eleget írnak erről az újságok. Az azonban bizonyos, hogy Oszamától a család gyorsan megvált, mikor az hazatért Afganisztánból a szovjetek ellen vívott harcból és elkezdte bírálni a királyi családot, amiért az megengedi az amerikai csapatok állomásozását Szaúd-Arábiában. A bírálatok miatt az uralkodó, Fahd király is megorrolt az afganisztáni háború hősére és később el is vesztette az állampolgárságát. Majd jött a Cole hadihajó, az afrikai merényletek és szeptember 11-e, a szakállas harcos pedig egyre inkább mitológiai figurára kezdett hasonlítani, nem igazi emberre.

Hirtelen kiderült, hogy Oszama bin Laden a világ leghatalmasabb és leggazdagabb embere. Ha hihetünk a hivatalos elméletnek Oszamának gyakorlatilag hegyekben áll a pénze, amelyet arra használ fel, hogy egy világméretű terrorszervezetet építsen ki. Az al-Kaidának elnevezett csoport ügynökei ott vannak a világ minden táján, tökéletesen elvegyülnek a civil lakosság soraiban, de szem előtt tartják az ügyet, s ha kell, azonnal akcióba lépnek. Oszama pedig mindent a háttérből, egy ismeretlen helyről irányít. A milliárdos rosszfiú tíz év alatt gyakorlatilag csak rossz minőségű videófelvételeket és hanganyagokat küldözgetett különböző honlapoknak, amelyen kizárólag olyanokat mondott, hogy megbánja az egész nyugati világ acsarkodását, hetvenkedését és berzenkedését, s majd ő lecsap. Olyan karikatúra lett belőle, aki félelmetes, egyúttal minden emberi érzésnek híján van. Máshogy fogalmazva: nem kár érte, legyen boldog az egész világ, hogy őt és szűkebb környezetét lemészárolta egy csapat amerikai katona Pakisztánban.

A halál bejelentése és az előadott körülmények (lelövés után azonnal hullámsírba temetik) roppant gyanúsak, főleg annak fényében, hogy Szaddám Huszeint milyen óriási hajcihővel állították bíróság elé és végeztették ki az irakiakkal. Persze Szaúd-Arábiában is nagy hír az ex-honfitárs halála, hiszen őket is Oszama köti a szeptember 11-i géprablókhoz, amelyet eléggé utálnak. 

Nagyon furcsának tartanám, ha Oszama bin Laden az lenne, akinek mondják. Furcsállnám, ha valóban létezne egy al-Kaida nevű terrorcsoport világméretű hálózattal. Biztos vagyok abban, hogy ebben az ügyben a kevésnél is kevesebbet tudunk, de abban is, hogy a gyilkossággal még nem ért véget Oszama bin Laden története.

Ha valaki esetleg Szaúd-Arábiába menne, ne lepődjön meg, hogy a vízumkérő lapon nem az anyja, hanem az apja nevét kérdezik. Az anya (és az összes női rokon) neve ugyanis tabu. Ez nem törvény, hanem szokás, mivel a szaúdiak általában úgy érzik, a nőket megemlíteni is illetlenség. Ez főleg az erősebb törzsi hagyományokat tartó emberekre igaz, de a nagyvárosokban is bőven vannak olyanok, akik titokban tartják anyjuk nevét. Az Arab News egy mostani cikkében egy 29 éves fiatalember visszaemlékezik középiskolás korára, mikor két osztálytársa összeverekedett egy hasonló ügy miatt. Az egyikük ugyanis elmondta a másik anyjának a nevét más osztálytársaknak. Egy másik fiatalember így beszél erről: „Amikor más férfiak megtudnak bármit női családtagjaidról és elkezdenek illetlen hangon beszélni róluk, szándékosan bántanak, olyannyira, hogy legszívesebben behúznál egyet nekik”.

Ennél is különösebb az arcot takaró fátyol szerepe. A nők nagyjából 90 százaléka hordja az utcán a fátylat, fiatalok és idősek egyaránt. A városiak többsége az otthonában persze leveti, ahogy az abaját (a teljes testet fedő fekete leplet) is, a négy fal között normális ruhát hord. A vidéki, törzsi településeken azonban nem mindig! Nem egy olyan történetet hallottam és olvastam, ahol falusiak beszámolója szerint egész életük során soha nem látták saját anyjuk arcát, mert soha nem vette le a kendőjét. „Mikor meghalt, és levették az arcáról a kendőt, egy teljesen idegen embert láttam. Meg is kértem őket, hogy tegyék vissza, mert én úgy emlékszem az anyámra, hogy kendő van az arca előtt” – mesélte egy nő. Ez a történet azért Szaúd-Arábiában is különlegesség, a rijádiak is meghökkenve olvassák az ilyen eseteket a magazinokban, de az nem lepi meg őket, hogy saját feleségük meztelennek érzi magát, ha nincs az arca előtt a kendő. Mivel kötelező az abaja és a haj eltakarása, ezért persze sok nő utálja a fekete fátylat, de mivel több ezer éve így öltözködnek, azért nincs általános mérgelődés.

Kuvaitban három fiatalt letartóztatott a rendőrség erkölcsi kihágás miatt. A srácok egy lányiskola mellett ültek az autójukban, és hangosbeszélőn keresztül szerelmes verseket szavaltak a kijövő lányoknak, ezzel együtt mobiltelefonjuk számát is megadták. A rendőr észrevette ezt, ellenőrizte a papírokat, és kiderült, hogy a sofőr a megengedettnél fiatalabb volt, nem volt jogosítványa, így elvitte a fiúkat, és büntetésül lenyírták a hajukat. 

Ez valóban nem Szaúd-Arábiával kapcsolatos hír, de egyrészt nincs messze, másrészt nagyon is elképzelhető valami hasonló ott is, mert Kuvait lehet a világ legkedvesebb országa (egyébként tényleg az), a jogi felfogás igencsak ókonzervatív. Ahogy a sivatagi királyságban, úgy Kuvaitban is elfogadott a testi fenyítés vagy a megszégyenítés büntetésképpen. Képzeljük csak el, mi történne, ha Európában a fiúk haját lenyírnák egy ilyen apró-cseprő ügy miatt! Ráadásul ezt a büntetést nem a bíróság rótta ki, hanem al-Dzsahra település rendőrfőnöke, az igazi retorzió ezt követően jön (vélhetően nem lesz súlyos). 

Az Öböl-térségben számos alkalommal európai szemmel teljesen furcsa bírósági döntések születnek. Mint azt már írtam, Szaúd-Arábiának nincs törvénykönyve, hanem a Korán és a Hádisz alapján hoznak döntést a bírók, márpedig az előbbi szent írásban szerepelnek a dzsinnek:

„Én csupán azért teremtém a dzsinneket és az embereket, hogy szolgálóim legyenek” Korán, 51. szúra, 56. vers 

Szaúd-Arábiában szoktak is bűnösök azzal védekezni a bíróságon, hogy a szóban forgó esetnél nem ők voltak a hibásak, hanem egy dzsinn, amely megszállta őket, és ezért loptak el mondjuk egy autót. A bölcs bírónak ezt vagy kell fogadnia, és elismernie, hogy a dzsinnek tényleg tudnak komiszak lenni, vagy virágnyelven megfogalmazza, hogy a bűnöző szórakozzon mással, s ne a láthatatlan-tapasztalhatatlan dzsinnekre fogja saját bűneit.

Katarban egy évvel ezelőtt volt vita a furcsán öltözködő lányokról. Olyan fiatalokról van szó, akik fiúsra vágatják a hajukat, európai stílusú ruhát hordanak, mély a hangjuk, s viselkedésük is inkább férfias, mint nőies. Egy tévévita során a résztvevők egy része halálbüntetést követelt a rosszul öltözködő lányokra, mások a kötelező orvosi kezelést javasolták. Meghökkentek azonban azon, hogy az említett lányok cseppet sem akarták elhagyni furcsa ruházatukat, nem akartak nőiesedni, hanem kitartottak elítélendő viselkedésük mellett. Az Egyesült Arab Emírségekben szintén tanácstalanul álltak a nemi identitási zavar kialakulása előtt, kutatócsoportok foglalkoztak a jelenséggel, és tévéhirdetésekben hívták fel a figyelmet a nemi identitászavar veszélyeire. Ezt az egészet nálunk homoszexualitásnak hívják, ott azonban ezt nem hívják sehogy. De abban biztosak, hogy a globalizációval terjedt el ez a viselkedés, a nyugatiaktól érkező szégyenteljes divat.

Abdullah király újra belenyúlt abba a zsákba, amelyben ismeretlen mennyiségű pénz található, és annak egy részét szociális kiadásokra költötte. A cél talán az lehetett, hogy a lakosság biztosan ne vonuljon az utcákra, mert már egyetlen elégedetlenkedő is túl sok a sivatagi királyságban. Persze nincs olyan döntés, amely mindenki igényét kielégíti, de ezen a mostani programon sokkal többen örvendeztek, mint szomorkodtak. Lehet, hogy meleg van, de legalább van pénz a kártyán.

Mikor hazatért a király Marokkóból, egy 135 milliárd rijálos (kb. 7 ezer milliárd forint) programot jelentett be. Ennek második fordulójaként 350 milliárd rijált (18 ezer milliárd forintot) oszt szét szociális jellegű kiadásokra. Összehasonlításképp: Magyarország államadóssága nagyjából 21 ezer milliárd forint, azaz csak a mostani, szaúdi mércével is roppant jelentős hangulatjavító intézkedésekből ki tudták volna fizetni hazánk minden sarát. De nem ezt tették.

Ehelyett a király 500 ezer új lakás építésére adott utasítást, amelyeket az előttünk álló néhány év során fognak felhúzni, s a megvásárlásra egy állami pénzintézet fog hitelt folyósítani a vásárló főként fiatal házaspároknak. Az állami alkalmazottak kéthavi bónuszt kapnak, ugyanígy a diákok is egyszeri duplaösztöndíjjal lettek gazdagabbak, ahogy a katonák is így jártak. Emiatt persze a versenyszféra dolgozói most morognak, kivéve néhány nagy cég alkalmazottjait. Al-Valíd bin Talal herceg, a Kingdom Holding vezetője, egyben a világ 19. leggazdagabb embere ugyanis az uralkodó utasításának hatására maga is az összes alkalmazottjának kiutalt kéthavi bónuszt. A nagyjából 800 ezer egyéb alkalmazott most hoppon maradt, és egy újságcikk az Arab Newsban arra figyelmeztet, hogy ezek az emberek most nagyon szomorúak, hiszen a nagy arányú fizetésemelések nyilván áremelkedéseket is jelentenek majd. 

Kaptak egyébként pénzt a mecsetek, a vallási rendőrség és a kórházak is, s a lakosság lelkesedését emeli az is, hogy létrehoznak egy állandó testületet, amely a kormányzati korrupció ellen fog küzdeni. John Szfakianakisz, a Banque Saudi Fransi vezető elemzője – egyáltalán nem szaúdi, hanem görög, de saját bevallása szerint azért él Szaúd-Arábiában, mert "valamiben hinni kell" – azt is írja, hogy a közeljövőben kormányátalakítást is vár, azaz politikai hatásai is lesznek a reformoknak. Ezzel azért még várni kell talán egy kicsit, épp eléggé fortyog most minden arrafelé, így a belső személyi döntések szerintem néhány hónappal később jönnek majd. Jelzésértékű azonban, hogy a New York Times is szaúdi-iráni "proxiháborút" ír Bahreinben, s a Szaúd-Arábiát bíráló teheráni tüntetők mellett bedobálták egy szaúdi konzulátus ablakait.

Épp mire befejeztem az előző írást, a bahreini rendőrség már fel is oszlatta a tüntetést. Három tüntető és két rendőr meghalt a rendteremtésben, a térségben a demokráciapártiak tajtékoznak. A szaúdi hadsereg a katari bajtársakkal és az Egyesült Arab Emírség által küldött rendőrökkel nem avatkoztak be Manamában, de jelenlétük épp elég erőt adott a bahreini biztonságiaknak. Az akció állítólag az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) tagjainak döntésére született, Bahrein maga kérte a külföldi csapatokat. A tiltakozó megmozdulás sátortáborának felszámolása mellett a kicsiny monarchia úgy döntött, hogy nem hagyja meg az ikonikus Gyöngy-körforgalom közepén álló emlékművet, nem lesz belőle Tahrír tér, így aztán a GCC születésére emlékeztető építményt ledöntötték. Bár a nyugati lapok végig Gyöngy térről beszélnek, az ott nem egy tér, csak mivel sok ember állt ott sokáig, ezért tűnik annak. Az egy körforgalom.

A fontos és árulkodó események nem Bahreinben történtek, hanem Teheránban. Pénteken este hivatalosan szervezett tüntetés zajlott le az iráni fővárosban, ahol a bahreini akciót ítélték el, s elsősorban a szaúdiakon köszörülték a nyelvüket (persze Amerikán és Izraelen is, de most itt nem ők voltak a hunyók). Irán szerint Bahreinben demokratikus megmozdulást törtek le a GCC-országok csapatai, de elsősorban a szaúdiak, ahogy szorítanak a jemeni fiataloknak is (akik szintén síiták), s a líbiaiaknak nemkülönben (ők szunniták). Az irániak tudni vélik, hogy a szaúdiak beavatkoztak Jemenben is, amely nem volna meglepő, de erről más információt még nem olvastam. Ha megtudok valamit, majd felírom ide.

A szaúdiak persze megérik a pénzüket, de az irániak is, valamint az Európai Unió, Izrael, Oroszország és Kína egyaránt. Ebben a nagy zűrzavarban semmi sem az, aminek látszik, de az az érzésem, hogy előbb-utóbb itt lebukik valaki. Mondjuk Irán. 

1968-ban a "baráti" szocialista országok közösen tiporták el a prágai tavasz néven elhíresült demokratikus mozgalmat Csehszlovákiában. Tegnap valami hasonló történt egy másik területen, egy más történelmi szituációban: Szaúd-Arábia csapatokat küldött Bahreinbe. Ezen a határátkelőn.

A pöttömnyi monarchia uralkodója nagyon jóban van a szaúdi királlyal, ő volt a legboldogabb, mikor Abdullah hazatért a gyógykezelésből. Hamad bin Isza Al-Halifa azonban már egy hónapja képtelen lecsillapítani a máshonnan tüzelt tüntetőket, így valószínűleg segítséget kért. A szaúdiak számára pedig mindig az első - közvetlenül Isten után - a nyugalom, azaz az olajpiac kiszámíthatósága. Ezért aztán mikor összeültek a múlt hét végén az Öböl-menti Együttműködési Szervezet (GCC) urai, és megállapodtak egymás kisegítésében, az elsősorban Bahreinre vonatkozott. A szaúdi katonák valószínűleg nem fognak sokáig teketóriázni, és néhány nap alatt véget vetnek a sehová sem vezető tüntetésnek a Gyöngy-téren Manamában, a barikádokon állók is ettől tartanak. A szaúdiaknak van bizonyos szabad kapacitásuk katonában, hiszen a beharangozott Harag napja valójában elmaradt, így mehetnek a harcosok máshol mérgelődést csillapítani.

Ha Bahrein sokáig így maradna, tüntetőkkel az utcán az egyértelműen befolyásolná az olajpiacot. Az olajbrókerek lelkiállapota egyébként igen labilis, nagyjából mindent elhisznek, amit az újságban olvasnak. Egy dollárt emelkedett az olaj ára arra a hírre, hogy tüntettek Katifban a síiták, mert megelőlegezték, hogy biztosan összeomlik egész Szaúd-Arábia. A brókerek iszonyúan félnek az időjárástól, a katasztrófáktól (Japán földrengése), a kalózoktól (egyszer egy százmillió dollárnyi olajat szállító óriástankert is elkötöttek szomáliaiak), a olaj kifogyásától (egy BBC-tudósítás arról, hogy esetleg nem tart örökké az olajkorszak az egekbe emelheti az árakat), az uralkodók betegségétől és halálától (Abdullah porckorongsérve, ugyebár), a politikai zűrzavartól, valamint valószínűleg az ébrenléttől és a levegővételtől. Az ár ide-oda ugrálása azt eredményezheti, hogy a vevők bizonytalannak látják a piacot, és nem vesznek eleget, a szaúdiak pedig azt akarják, hogy mindenki tőlük vegyen sokat, lehetőleg drágán. A magasra ugró olajár rövid távon Rijádnak kedvező, de hosszú távon egyáltalán nem az, mert a túl magasra szökő ár miatt sok vevő visszafogja saját igényeit. Ez egyébként sokkal inkább pszichológia, mint matematika, én biztosan bölcsészeket vennék fel a Saudi Aramco helyében olajbrókernek.

Jelenleg abban bízhatunk, hogy a szaúdi hadsereg nem olyan parancsot kapott, hogy most azonnal takarítsák ki a Gyöngy teret, talán a jelenlétük is elég lesz a békekötéshez. Az is kiderült, hogy Hamad bin Isza Al-Halifa király nem hasonlít Kadhafihoz, tehát nem mészárolja le saját népét, de Ben Alihoz sem, így nem dobja sutba az eddigi uralkodást és menekül el. 

 Véget ért a Facebook-on meghirdetett Harag napja Szaúd-Arábiában anélkül, hogy elkezdődött volna. Bár itt is arra készültek a szervezők, hogy sikerül az utcára tömegeket szólítani, végül csak egy-két településen történt egyáltalán valami. Konkrétan Katifban és Hofufban volt mozgolódás, a felvételek alapján legfeljebb száz ember részvételével, Rijádban viszont egyetlen ember sem tiltakozott. A rendőrség persze nagyon felkészült, a hivatalos vélemény szerint semmi különös nem történt, a beszámolók viszont arról szólnak, hogy rengeteg rendőr volt mindenhol. Az Arab News napilap arról is írt, hogy a Facebook-on olyan oldalakat is regisztráltak, amelyen a tüntetés ellen gyűltek az emberek, az egyiknek 110 ezer követője volt. 

Az okokat persze sokáig lehetne keresni, s biztosan nem elhanyagolható, hogy a királyságban tilos tüntetni, így aztán kétszer is meggondolja az ember, hogy szembeszáll az államhatalommal vagy sem. Az is valószínű, hogy a dominó-hatás érvényesüléséhez nem elég csak megszervezni a Facebook-on egy tüntetést, sokkal-sokkal több kell hozzá. Láthatóan a síiták területein volt mozgolódás, s bizonyos szempontból joggal, hiszen ők az elnyomott kisebbség, valóban kevesebb lehetőségük van a szunnitáknál, de azért voltaképp ők is eléldegélnek a királyságban.

Az esettel kapcsolatban a legérdekesebb jelenség a nyugati sajtó viselkedése. A Wall Street Journal újságírója szerint 500-an vonultak fel Katifban, s a rendőrség oszlatta szét a tömeget, miközben a helyszínről több ember is azt írta a twitteren, hogy a hatóságok nem avatkoztak közbe. A BBC tudósítója hosszas cikkben írja le, miként akadályozták meg a hatóságok a rijádi tüntetést, érzékelhető elfogultsággal szomorkodva afelett, hogy itt nem ismétlődött meg az egyiptomi Tahrír tér. A nyugati újságírók egyébként már hetek óta erre az eseményre készülnek, olyan felvezetést adtak neki, hogy a helybéliek is kezdtek tartani attól, mi is várható ezen a pénteken. A csütörtöki tüntetésen Katifban valószínűleg valóban volt tömegoszlatás, hárman meg is sérültek a tiltakozók közül, ennek hatására meglódult az olajár, sőt másnap, a japáni katasztrófa első néhány órájában a fekete arany kereskedelmét egy cikk szerint két hatás befolyásolta: a földrengés és a szaúdi bizonytalanságok. Majd kiderült, hogy a távol-keleti katasztrófa sokkal súlyosabb az előre elképzeltnél, Szaúd-Arábiában viszont semmiféle bizonytalanság nincs. Tény, hogy nem demokrácia, de az is, hogy sokkal többre van szükség az ország megrengetéséhez néhány fiatal lelkesedésénél.

 Nyilatkozatot adott ki az Ulémák Tanácsa a tervezett tiltakozó megmozdulásokról. Az esemény előzménye, hogy a Facebook-on március 11-ére hirdették meg a Harag Napját, azaz az ottani tüntetéseket. Bár előzőleg is voltak bizonyos próbálkozások, de senki sem ment el ezekre a megmozdulásokra, s most is bejelentette a rendőrség, hogy a tüntetés illegális, azt nem engedélyezik.

Az Ulémák Tanácsának nyilatkozata azért nagyon fontos, mert a különleges szaúdi gondolkodásmód szépen követhető benne. A testület szerint a reformok nem valósíthatóak meg tüntetések által, mivel egy ilyen megmozdulás kárt okoz a mozlim egységnek, amely nagy veszélyeket rejt magában. „Ennek az országnak a népének megadatott, hogy a két szent hely kiszolgálója legyen” – áll a nyilatkozatban, amely szerint ez Isten ajándéka, s ezáltal nyer Szaúd-Arábia tekintélyes helyet az iszlám világ népei között. A vallástudósok óva intettek mindenkit „eltévelyedett ideológiai és pártos kapcsolatoktól”. Állításuk szerint Szaúd-Arábia népe egységesen elkötelezett azon értékek mellett, amelyeket őseik, a mozlim imámok képviseltek a régi időkben és manapság”, s ez az egységes csoport nem a különbözőséget keresi, hanem szükséges esetben elismeri hibáját és a reformok fontosságát. Ennek következtében az Ulémák Tanácsa azt javasolja, hogy a vallás követésével juttassák érvényre a mozlimok érdekeit, s ne kiáltványok megírásával vagy petíciók köröztetésével, amelyek a Mindenható rendelésével ellentétesek. A nyilatkozat az ulémák imájával zárul, amelyben a vallástudósok Isten segítségét kérik a királyság és a mozlim országok egységének megtartásához, egyúttal arra kérték Istent, hogy minden helytelenül vezetett személyt térítsen vissza a helyes útra.

Maga a szöveg persze ennél sokkal hosszabb, ez csak egy rövid ismertetés, amelynek az angol fordítás volt az alapja, de szerintem jól látszik, miként gondolkodik az ország vallási vezetése. Mivel Szaúd-Arábiában tényleg minden az iszlámon alapszik, ez a nyilatkozat gyakorlatilag a kormány véleményét tükrözi. Érdemes megjegyezni, hogy a reformok szükségességét elfogadja, sőt támogatja a szöveg, de vallási okokból ellenzi az állampolgári kezdeményezéseket. 

Bár személyesen már megtettem, még egyszer köszönöm mindenkinek, aki eljött a könyvbemutatómra, vagy bármilyen módon érdeklődött a könyv iránt, vagy olvasgatja a blogot. Hála Istennek meglehetősen sokan voltunk, szerintem viszonylag érdekesre is sikerült az előadás, s a másnapi Magyar Hírlap is beszámolt róla. Nagyon köszönöm N. Rózsa Erzsébetnek, hogy méltatta a könyvet, és olyan szépeket mondott róla, hogy zavarba is jöttem tőle.

Aki eddig olvasott engem, az tartsa meg jó szokását, mert a bemutatót követően a Fekete sivatag története még nem fejeződött be, s tovább írom ezt a blogot is. 

 Ebben a helyzetben egyetlen szaúdi lap sem engedte meg magának azt a luxust, hogy ne ezt a címet adja vezércikkének, mint én, ügyesen összekötve a Gyűrűk ura című film és könyv utolsó részét azzal a ténnyel, hogy a király valóban hazatért. Rijádot fellobogózták, az ünnepélyes fogadtatásra még a bahreini király is kilátogatott, nyilván nem véletlenül mutatkozva a térség béketeremtőjével egyben legbefolyásosabb személyiségével. A nagy eseményt megünneplendő szombaton munkaszüneti napot hirdettek az országban (ott csütörtök és péntek a pihenőnapok, szombat így olyan, mint a mi hétfőnk), bár erről központi utasítás nem született, ezért az iskolák, a nagykövetségek és a bankok kissé tanácstalanok voltak tegnap, hogy lesz-e pihenő, vagy sem. A király közkegyelmet is hirdetett, a nem erőszakos bűncselekmények elkövetői, ha jó magaviseletűek és már eltöltöttek egy kis időt a börtönben most kiszabadulhatnak.

Abdullah király Marokkóban pihent porckorongsérvműtétét követően. Marokkóban elég sok szaúdi vezetőnek van tanyája, s ha betegek (ilyen idős embereknél már nem úgy megy a felépülés, mint fiatalkorban) oda költöznek pihenni. Most Abdullah három hónapot töltött távol Szaúd-Arábiától. 

Nagy kérdés, hogy miért is tért haza. A válasz kézenfekvő, így próbálja lenyugtatni a lázongó arab világot, de főként szűkebb pátriáját, az Öböl-monarchiákat, és elejét venni az esetleges szaúdi belső forrongásnak. Be is jelentett egy 35 milliárd dolláros szociális segélycsomagot, házépítést, munkahelyteremtést, amellyel csökkenhet a szaúdi munkanélküliség, és a fiatalok is lakáshoz juthatnak. Ez valószínűleg tényleg így van, de az MTI által kiadott tipikus hiba, amely szerint Abdullah így akarja csökkenő népszerűségét feltornászni szerintem butaság. Abdullah király igencsak népszerű, de mivel nem egy demokratikus állam elnöke, hanem egy abszolút monarchia uralkodója ez nem feltétlenül fontos számára, vagy legalábbis nem úgy fontos neki, mint egy választott vezetőnek.

Mikor megírtam ezt, akkor adta ki az MTI alapján az Index, hogy „Szaud-Arábia enyhíti az olajaggodalmat”. Nem számít sokat, de az ország nevében hosszú ú szerepel, mégis nagyon sok helyen lemarad az ékezet. Az MTI egyébként jól írta, az Index szerkesztője hülyéskedte el.

 Szokás az arab világ lázongásait egymással kapcsolatban vizsgálni, Tunéziával magyarázni Egyiptom bukását, majd onnan Jement, Bahreint és Líbiát. A nagy kérdés most egy szaúdi blog esetében az, hogy átterjedhet-e a lázongás Szaúd-Arábiára, vagy sem.

Meggyőződésem, hogy nem. 

No persze nincs a bölcsek köve az íróasztalfiókomban, s a jóslás amúgy is eléggé nehézkes műfaj az újságírók körében, de itt vállalom a kockázatot. Szaúd-Arábia királyság, és nem áldemokratikus köztársaság, mint Egyiptom vagy Tunézia. A királyi házat megdönteni sokkal nehezebb, mint egy elnököt lemondatni, főleg egy olyan országban, ahol kimondott tény, hogy nem demokratikus a berendezkedés, a népnek nincs olyan szinten beleszólása a politika alakulásába, ahogy a világ más országaiban általános. A szaúdi királyi ház a hatalmát nem a néptől kapta, hanem Istentől, az uralkodó a két szent hely őrzője, s a feladata az, hogy a lehető legjobban irányítsa országát és a népnek jólétet hozzon. Ezért nincsenek is politikai pártok, s ellenzék sincs. Sőt a szaúdi emigráns ellenzék is csak néhány politikai kalandorból áll, akik néha a BBC-nek nyilatkoznak a kormány szörnyű politikájáról és viselt dolgairól, de semmi befolyásuk nincs a szaúdi mindennapokra, és semmivel sem tudják alátámasztani beszámolójukat.

Az arab világ most tapasztalható forradalmi mozgalmainak mozgatórugóit nem ismerjük. Lehetséges, hogy az utca népe felkelt és elindult, mert nem bírta már az éhezést és az elnyomást, de ezt nagyon furcsa elképzelni, én arra gyanakszom, hogy itt sokkal nagyobb erők vannak a háttérben, amelyek irányítják ezeket a mozgalmakat. Én sem vagyok jobb, mint a szaúdi ellenzéki, én sem tudom alátámasztani bizonyítékokkal a véleményemet, ez inkább megérzés. Sokat számít azonban, hogy Szaúd-Arábia amióta gazdag (1938-ban találták meg az olajat, de a bank az ötvenes évek végétől szakadt rá a királyságra), azóta mindig tudott lakosságának enni adni, sőt annál is többet nyújtott. Ez most sincs másként, így lehetnek ugyan olyan hangok az országban, amelyek szerint most jött el az ideje a Szaúd-ház megdöntésének, de ezek eltörpülnek azon vélemények mellett, hogy az ország urai alapvetően jól végzik a dolgukat, és semmi szükség a változtatásra. Technikailag is nehezen lenne megoldható a szaúdi tüntetés, hiszen be vannak tiltva a csoportosulások, a hadsereget pedig úgy fejlesztik, hogy a Szaúdi Nemzeti Gárda bármikor felveheti a harcot a reguláris haderővel. Az előbbi hadsereg tagjai a királyi házhoz feltétel nélkül hűséges törzsek és klánok fiai közül kerülnek ki, s akkor is képesek megvédeni a hatalmat, ha a hagyományos fegyveres erők átállnának a tüntetők oldalára. Egy kicsit túlbiztosítottnak tűnik a rendszer, de inkább biztosra mennek. Rijád gondja most inkább az, hogy az Öböl-menti Együttműködési Tanács (GCC) országait biztonságban tudja, és a befektetőket megnyugtassa az olajszállítás zavartalanságáról. Bahrein zavarai nyilván aggodalommal töltik el a szaúdi uralkodó szívét, de az sem lehetetlen, hogy politikai szándéknyilatkozat mellett konkrétan szaúdi csapatok segítségével fogják lenyugtatni a tüntetőket Manamában.

Ez persze csak egy elmélet. Ha valaki szerint rosszul látom, írja meg.

 Tisztelt olvasók!

A Fekete sivatag című könyvemet március 3-án, csütörtökön délután 6 órától mutatom be a Magyar Nemzet ügyfélszolgálatán (1075 Budapest, Wesselényi u. 8). A kötetet méltatja N. Rózsa Erzsébet, a Magyar Külügyi Intézet főmunkatársa. Minden érdeklődőt szeretettel várok!

Az előző bejegyzés óta Bahrein még mindig lázad, sőt egyre harciasabb a helyzet az Öböl-térség talán legkevésbé aktív országában, ahol a király is megdöbbenve látja, milyen keveset jelent a nép számára az általa végrehajtott reformsorozat. Bahreinben gyakorlatilag egyértelműen nem az istenadta nép kelt fel megdönteni az uralkodót, hanem a szomszédos síita köztársaság fűti a kemencét. Elég megnézni az iráni oldalakat, Bahrein minden rezdülése roppant nagy terjedelemben olvasható. Hangsúlyoznám, hogy a bahreini lakosság azért nem nyomorog, sőt nagyon is jól él, persze politikailag kevesebb joggal bír, mint Európa vagy Amerika népei, de ez arrafelé teljesen természetes, vagy legalábbis eddig az volt.

Mikor Egyiptomban és Tunéziában az utcára vonultak az emberek, az egyik legfontosabb, az újságok által is hangoztatott problémájuk az volt, hogy roppant szegények, és nincs mit enniük. Ez Egyiptom esetében teljesen hihető is, Tunéziában pedig voltaképp elfogadható. Ezért is volt furcsa, hogy tegnap Bahreinben kezdtek el tiltakozni a helybéliek. A kis olajmonarchiában élők persze nem éheznek, nekik politikai céljaik vannak. Ha nem így lenne, nem írnám meg ezt a cikket sem.

Mi is állhat itt a háttérben? Bahreinben nagyjából félmillió állampolgár van, akik hallatlan demokratikus jogokat élveznek, ha összehasonlítjuk szomszédaikkal. Van saját parlamentjük, ahová szavazás (!) útján választják a tagokat. A 40 fős parlamentben 18 ellenzéki honatya ül. Persze messze van ez még a demokráciától, de valószínűleg nem is az a célja Bahreinnek, hogy többpárti demokráciát valósítson meg. Az ellenzéknek viszont igen, ők keveslik a nekik juttatott jogosítványokat, és nem akarják elfogadni, hogy a síita többségű országnak szunnita királya van. Ha valaki Szaúd-Arábia felől akar átmenni Bahreinbe, javaslom a Fahd királyról elnevezett hidat Dammam és Manama között. Erre az útra arrafelé nagyon büszkék. 

 A szaúdiak, ha nagyon-nagyon ki akarnak rúgni a hámból, akkor oda mennek mulatni Bahreinbe, ahol legális az alkohol, bárok is vannak, és csak annyi kell, hogy áthajtsanak ezen a hídon. Persze ehhez a Keleti tartományban kell élni, és senki se gondolja, hogy Bahreinben vannak kiskocsmák és kedélyes sörkertek. De mégis valami.

A síita közösség a világon mindenhol Iránt tartja - joggal - a nagy védelmezőnek. Ötödik hadoszlopnak tekinteni a síitákat egy szunnita országban túlzás és alapvetően nem is igaz, de az bizonyos, hogy a síiták örömmel látogatnak Iránba, az ő érdekeik védelmében pedig Irán mindig föllép. Ezzel nyilván Teherán mindig saját érdekeit is képviseli, hiszen az irániak úgy képzelik, hogy amolyan regionális birodalmat építenek, és a határoktól távol is feléjük fordul az emberek egy része. Ebben kicsit igazuk is van.

Bahrein a térség nagyon fontos állama, s nem csak Irán miatt. Ott állomásozik ugyanis az Egyesült Államok ötödik hadiflottája, ahogy a szomszédos Katarban a Centcom (Központi Parancsnokság) előretolt bázisa van, otthont adva az amerikai légierőnek és a szárazföldi csapatok egy részének. Így nyilvánvaló, hogy az amerikaiak ez esetben nem fognak lelkesedni a síita fiatalok demokráciaköveteléseiért, s az sem, hogy az iráni lapok vezető hírként kezelik a demokráciát követelő bahreiniek szenvedéseit.

Szaúd-Arábiában is vannak síiták, keleten, Hofuf oázis környékén. Valószínűtlen, hogy ők is felháborodjanak mostanában a kormányzat ellen, ebben az országban nem nagyon szokás tüntetni. Majd persze foglalkozni fogok vele, ha mégis igen, voltaképp ez a blog Szaúd-Arábiáról szól.  A képen egy síita pap látható (nem jó a megfogalmazás, de nincs jobb szó erre), nem Szaúd-Arábiából, hanem az iráni Kom városából. Nagyon kedves ember. 

Mivel ez az amerikai ünnep épp ma van, gondoltam leírom, hogy Szaúd-Arábiában ünneplik-e. Igen, ünneplik. Hiába egy ókonzervatív iszlám társadalomról beszélünk, az amerikai szokások egy része nagyon mélyen beivódott a mindennapokba. Mivel az országot jószerivel az amerikai igényeknek megfelelően építették fel (a Keleti tartományban az olajkutak után először a mecseteket, majd a baseball-pályákat készítették el, gondolva a muszlim munkásokra és az amerikai mérnökök családjaira), lépten-nyomon láthatunk jellegzetes amerikai megoldásokat, élethelyzeteket. A gyerekek az iskolában amerikaiaktól tanulják a nyelvet, amerikai zenét hallgatnak, amerikai autókat használnak, amerikai egyetemekre mennek tanulni, és amerikai módon üzletelnek.

A Valentin-nappal egy súlyos probléma mégis akad. Az, hogy illegális. A lakosság erkölcsein éles szemmel őrködő Bizottság az erény megerősítésére és a bűn megakadályozására (vagy rövidebb nevén a vallási rendőrség) szerint ünnepelni kizárólag vallási tárgyú eseményeket lehet, de egy ilyen lufi- és virágadogató marhaság nem fogadható el szemükben. Február 14-e környékén a nagy szakállú vallási rendőrség megkettőzött létszámmal és figyelemmel járja az utcákat, és olyan embereket vagy boltokat keres, ahol utalás található a szerelmesek napjára. Ilyenek például a vörös színű lufik vagy ajándékdobozok, ezért hivatalos utasításban kikötötték, hogy ezen a napon TILOS a piros szín használata a kirakatokban.

A szaúdiakat persze nem ejtették a fejükre, tudják, hogy megvalósíthatatlan egy ilyen ünnep betiltása. A felmérések szerint a szaúdiak 80 százaléka megemlékezik valamilyen módon a jeles napról, s jó előre beszerzi az ajándékot szíve választottjának, vagy elviszi vacsorázni. Az persze a vendéglősöknek is feltűnt, hogy február 14-ére már nem lehet asztalt foglalni az éttermekben, de nem küldhetik el az enni vágyókat csak azért, mert vélhetően a tiltott ünnepet ülik meg éppen. Persze ha valaki úgy jelentkezik be, hogy ő a Bálint-napot fogja ünnepelni, akkor azt el lehet tanácsolni, de ezt senki sem köti a főúr orrára.

Érdekes módon a szaúdiak számára ennek az ünnepnek a giccses volta nem okoz olyan problémát, mint Európában, főként a mi térségünkben. Ők nem amerikai importünnepnek vagy újabb pénzkiadási butaságnak tartják, hanem valóban a szerelmet ünneplik, átvéve az amerikai stílust. Aki nem teszi, az főként vallási okokból áll ellen, mert azért ne feledjük, a szaúdiak között sokan nagyon mélyen hisznek, s lehetnek erősek az amerikai szokások, az országban mégis elsősorban szaúdiak élnek. Talán jó szimbólumként, hogy hiába építették fel a baseball-pályákat, a gyerekek kizárólag fociznak, amely szerintem az egészséges társadalmak jellegzetessége.

A mellékelt képen egy ilyen jelenet látható. Dammamban, a Keleti tartomány fővárosában homokvihar idején játszanak a srácok egy üres telken. Látni nem nagyon lehetett, mert a napot eltakarja a felkavart homok (azért persze 40 fok volt), de a srácok egész délután nem hagyták abba a játékot. Erről a képről kiderül, hogy nem vagyok valami nagy fotós, s ha ismerjük a szaúdi futball eredményeit az is egyértelművé válik, hogy a brazilok nem kizárólag attól jók, hogy homokban fociznak. 

Hoszni Mubarak lemondott, és dicstelenül, lopva kellett elhagynia Kairót. Persze nem tudjuk, mi következik most Egyiptomban, de az bizonyos, hogy Szaúd-Arábia szempontjából a helyzet nagyon kényes. 

Egy nappal a lemondás előtt Rijád bejelentette, hogy hajlandó átvállalni Egyiptom segélyezését, ha az amerikaiak valóra váltják fenyegetésüket, és nem támogatják tovább Kairót. Most, hogy katonai uralom van Egyiptomban a kérdés költőivé vált, hiszen az amerikaiak nyilván segíteni fogják a következő vezetőt, hacsak az nem valami vérgőzös iszlamista mozgalmár lesz, de erre szinte semmi esély sincs. Washington támogatása nem véletlen, a sok-sok pénzt Egyiptom azért kapja, mert 1979-ben hajlandó volt aláírni a békeszerződést Izraellel. A harminckét éves hűséget kenegetik minden évben a milliók, emellett a hadsereg fejlesztését is Washington intézi.

Hogy jönnek ide a szaúdiak? Ismert, hogy a sivatagi királyság az Egyesült Államok megingathatatlan szövetségese, egyben a térség talán legpragmatikusabban politizáló országa. Nem osztja szét léhűtőknek az olajvagyont, hanem azt más iparágakba forgatva fejleszti a gazdaságot, és arra próbálja rávenni a lakosságot, hogy dolgozzon. Ezzel a politizálással az évek során Szaúd-Arábia a térség egyértelmű nagyágyújává vált, amely alkalmas lehet arra, hogy vezesse az iszlám országokat. Ezt persze a többi nagy nem szívesen fogadná el. Elsőként Irán, a feltörekvő, de síita és perzsa óriás, amelynek nukleáris programja sokkal inkább politikai, mint katonai ütőkártya, ráadásul legendásan rossz a viszonya az iszlám forradalom óta az Öböl-térség "amerikai kutyáival". 

Erre bizonyítékként álljon itt ez a kép, amelyet a teheráni amerikai nagykövetség előtt készítettem. Az épület 1979, az iszlám forradalom óta a "Gőgösség múzeuma". Irántól nyugatra mindenki Amerika uralma alatt áll. Odabenn van még egy csomó festmény az amerikaiakkal szövetkező arabokról, azt persze elfelejtettem lefotózni. De azért itt van egy, amelyen látszik az egyik arab kefijájának a széle Oszama bin Laden társaságában.

Törökország szintén örömmel venné, ha mögé állnának a többiek, mint a legsikeresebb mozlim lakosságú ország mögé. Ő viszont valójában nem iszlám állam, hanem híresen szekuláris, bár az utóbbi időben tapasztalható bizonyos lopakodó iszlamizálás a mindennapokban. Nem véletlen, hogy az Atatürk repülőtéren 10 dollár egy 0,33-as Efes sör, az alkoholra és a cigarettára hatalmas büntetőadókat vetettek ki, ettől remélve, hogy a lakosság visszafogja a fogyasztásukat. A törökök emellett nem arabok, más a nyelvük, más a kultúrájuk, azaz nehéz dolguk lenne a vezetéssel. Marad így Egyiptom és Szaúd-Arábia (meg Indonézia, Malajzia, Pakisztán, de ők messze vannak a tűztől). Egyiptom a diktátor elűzésével ugyan talán a demokrácia felé indul el (bár én kétlem), de feltétlenül bizonytalanabb lett. Amíg nem dől el, ki fogja irányítani, és miként tagozódik be a nemzetközi vérkeringésbe, addig nem számít tényezőnek. Ezért a szaúdiak valójában örülhetnek a fejleményeknek. A másik oldalról megnézve azonban aggasztó a helyzet, hiszen a szépen felépített amerikai szövetségesi hálózat alapos megrongálódása volt Mubarak elűzése, annak pedig alapvető tagja Szaúd-Arábia. 

Rijád valójában abban bízott, hogy a világ első számú nagyhatalma az is marad míg világ a világ és még két nap. Mivel a szövetség már hetven éve megköttetett, azt felbontani semmi okuk. Mi van akkor, ha az első számú világhatalom befolyása csökkenni látszik? A szaúdiak nem valami hamari népség, ezerszer is átgondolják, mielőtt tennének valamit, de okos emberek módján több vasat tartanak a tűzben. Ők úgy lettek regionális nagyhatalommá, hogy a világ valóban azt hiszi róluk, hogy csak tevéik és lefátyolozott nőik vannak, no meg egy csomó olajuk. Egy átalakuló Közel-Keleten Szaúd-Arábia bizonyosan megkerülhetetlen lesz, kérdés szeretné-e önmagát előtérbe helyezni, minthogy eddig irtózott a reflektorfénytől.

Kicsi érdekesség: Abdullah királyról elterjedt, hogy meghalt Marokkóban, mivel úgy felidegesítette őt Barack Obama amerikai elnök, hogy szívinfarktust kapott. Az Islam Times nevű, nem túl megbízható oldal azt írta, hogy a szaúdi hatóságok tagadni fogják, de ők tudják, hogy meghalt, és csak a kényes politikai helyzet miatt nem jelentik be. A szaúdi királyi ház tagadta is, mondván az egész hír csak légből kapott sületlenség, a király él és jól van, csak pihen, mert már 86 éves, és akkor már nem regenerálódik annyira könnyen az ember szervezete egy műtét után. Szerintem él.

Amikor ezt a képet készítettem, akkor még élt. Aki megtalálja rajta, az roppant ügyes, mert én magam se látom, pedig tényleg ott volt. A kép Kuvaitban készült az Öböl-menti Együttműködési Tanács ülésén, 2009-ben. A kivetítőn a kuvaiti emír és a fia látható. Abdullah valószínűleg a bal oldalt levő asztalnál ül.

Most szombaton kezd tárgyalásokat Francois Fillon francia kormányfő Szaúd-Arábiában az uralkodó helyettesével, Szultan koronaherceggel. Azért nem a király fogadja, mert Abdullahot nemrégiben porckorongsérvvel megoperálták az Egyesült Államokban, és jelenleg Marokkóban lábadozik. Szultan maga sincs kirobbanó formában, ő is járt már gyógykezelésen Amerikában, majd utána gyógyulgatott marokkói tanyáján, de most épp jobban van, mint Őfelsége.

A franciák főként Nicolas Sarkozy elnökké választása óta erősítettek szaúdi diplomáciájukon. Emlékezetes, hogy 2008. januárjában George W. Bush amerikai elnök és Sarkozy egy napos eltéréssel érkeztek meg Rijádba, a helyi tereprendezők össze se tekerték a vörös szőnyeget a reptéren. Persze akkor is kész tervekkel érkezett meg mindkét vezető, amelyekből vagy lett valami, vagy kukába dobták az ötleteket. Franciaország három területen sokat segít Szaúd-Arábiának: a haderő fejlesztésében, különösen a hadihajókra kell gondolni, vasútépítésben, valamint a nukleáris energia felé tett lépések során. Franciaország a Rafale vadászgépeket kimondva-kimondatlanul a szaúdiaknak fejlesztette ki, s nagy szomorúságot okozott nekik, mikor az üzlet nem jött össze, helyette az amerikaiak nyertek. Persze a franciák nem adták és adják fel. 2008-ban Sarkozy azt ajánlotta Rijádnak, hogy segítenek a Mekka és Medina közötti vasútvonal kiépítésében, s elkezdhetik a szaúdi nukleáris program fejlesztését is. Francois Fillon most szombaton gyakorlatilag ugyanezekkel a tervekkel érkezett Szaúd-Arábiába. A szaúdiak szeretnek mindent maguk megoldani, de egyes területeken semmi tapasztalatuk nincsen, ilyen például a vasútépítés. Jelenleg Rijádtól Dammamig, a Keleti Tartomány fővárosáig lehet vonaton utazni, pedig nagy szükség volna a nyugati országrészben is erre a közlekedési eszközre. Párizs ide építene nagy sebességű vasutat, s elképzelhető, hogy a rijádi metró építésében is részt vesz.

A franciák talán úgy gondolják, ha már betették a lábukat az ajtóba a vonatépítéssel, az atomkoncessziót is megkapják. Az bizonyos, hogy a franciák nagyon tapasztaltak atomerőművek terén, de persze nem csak ők akarják felépíteni az erőműveket, hanem egy fél tucat ország, köztük a mindig esélyes Dél-Korea is. Egyelőre az tudható, hogy a szaúdiak szeretnének előbb-utóbb atomerőművet az országba, s saját kutatásokat is folytatnak egy új kutatóközpontban, az Abdullah Király Nukleáris- és Megújuló Energia Városban. Ez számunkra is fontos hír, mert ha az olajban bővelkedő, de igencsak takarékos szaúdiak szerint az olaj túl drága ahhoz, hogy elégessék, és inkább bezárják hőerőműveiket, akkor fel kell készülnünk a hordónként 100 dollár feletti olajárra. A szaúdiak úgy tűnik már felkészültek.

Talán csak én tartom izgalmasnak, de azért ideírom: nem véletlen, hogy Fillon szombaton kezdi a tárgyalást. Ott ez a hét első napja, a csütörtök és a péntek a pihenésé. Ezt érdemes szó szerint venni, ilyenkor tényleg nem dolgozik senki.

A hírről itt olvasható a Saudi Gazette cikke angolul. Ezt követően gyönyörködhetünk a dammami vasútállomás épületének tömbjében, amely kicsit ugyan kocka, de mégis van benne valami kecsesség. 

http://www.saudigazette.com.sa/index.cfm?method=home.regcon&contentID=2011021093406

 Kedves Olvasó!

Tíz éve dolgozom a magyar sajtóban, ezen belül is a Magyar Nemzet külpolitikai rovatánál. 2001-ben főnököm úgy döntött, hogy én kísérhetem el Orbán Viktort szaúd-arábiai útjára tudósítóként. Azóta foglalkozom a szaúdiakkal mint újságíró és feltettem magamban, hogy egy nap könyvet írok erről az országról. 2008-ban már ezzel a céllal látogattam meg a sivatagi királyságot. Szaúd-Arábiával kapcsolatban rengeteg az előítélet. A gazdagságukról, az emberi jogok teljes hiányáról, a vallási rendőrségről vagy a bűnösök fejének levágásáról mindenki tud egy-két rémtörténetet. Ezt a média is ügyesen erősíti az emberekben, a szaúdiak maguk pedig szinte semmit sem tesznek, hogy a róluk kialakult torz képet módosítsák.

A Fekete sivatag című könyvet azért írtam, hogy bebizonyítsam, Szaúd-Arábia épp ugyanolyan ország, mint a többi, legfeljebb nagyobb a vallás szerepe, szárazabb az éghajlat és több az olaj. De ott él 25 millió ember, akik közül 20 millióan szaúdiak, így ez az ország egyáltalán nem hasonlít a szomszédos, aprócska olajmonarchiákhoz, ahol a helyi lakosság semmit sem csinál, a munkát pedig a bevándorlókra hagyja. Mivel a magyar érdeklődők eddig csak nagyon kevés eredeti munkát olvashattak Szaúd-Arábiáról (a modern korban egy útikönyv jelent meg magyarul, amelynek szerzője nem járt az országban, egy másik igen, ő viszont csak a zarándoklatról írt), a Fekete sivatag terveim szerint betölti a keletkezett űrt és az olvasókban felmerülő kérdésekre esetleg választ is tudok adni. Amíg a reakciók megérkeznek időről időre olyan cikkeket-híreket teszek fel ide, amelyek Szaúd-Arábiával kapcsolatosak, értelmezem az ottani eseményeket, elsősorban politikai oldalról, mert én azért mégis külpolos újságíró vagyok.

Ha pedig valaki kedvet kap a könyv elolvasására, itt meg lehet rendelni.