Fekete sivatag

Hoszni Mubarak lemondott, és dicstelenül, lopva kellett elhagynia Kairót. Persze nem tudjuk, mi következik most Egyiptomban, de az bizonyos, hogy Szaúd-Arábia szempontjából a helyzet nagyon kényes. 

Egy nappal a lemondás előtt Rijád bejelentette, hogy hajlandó átvállalni Egyiptom segélyezését, ha az amerikaiak valóra váltják fenyegetésüket, és nem támogatják tovább Kairót. Most, hogy katonai uralom van Egyiptomban a kérdés költőivé vált, hiszen az amerikaiak nyilván segíteni fogják a következő vezetőt, hacsak az nem valami vérgőzös iszlamista mozgalmár lesz, de erre szinte semmi esély sincs. Washington támogatása nem véletlen, a sok-sok pénzt Egyiptom azért kapja, mert 1979-ben hajlandó volt aláírni a békeszerződést Izraellel. A harminckét éves hűséget kenegetik minden évben a milliók, emellett a hadsereg fejlesztését is Washington intézi.

Hogy jönnek ide a szaúdiak? Ismert, hogy a sivatagi királyság az Egyesült Államok megingathatatlan szövetségese, egyben a térség talán legpragmatikusabban politizáló országa. Nem osztja szét léhűtőknek az olajvagyont, hanem azt más iparágakba forgatva fejleszti a gazdaságot, és arra próbálja rávenni a lakosságot, hogy dolgozzon. Ezzel a politizálással az évek során Szaúd-Arábia a térség egyértelmű nagyágyújává vált, amely alkalmas lehet arra, hogy vezesse az iszlám országokat. Ezt persze a többi nagy nem szívesen fogadná el. Elsőként Irán, a feltörekvő, de síita és perzsa óriás, amelynek nukleáris programja sokkal inkább politikai, mint katonai ütőkártya, ráadásul legendásan rossz a viszonya az iszlám forradalom óta az Öböl-térség "amerikai kutyáival". 

Erre bizonyítékként álljon itt ez a kép, amelyet a teheráni amerikai nagykövetség előtt készítettem. Az épület 1979, az iszlám forradalom óta a "Gőgösség múzeuma". Irántól nyugatra mindenki Amerika uralma alatt áll. Odabenn van még egy csomó festmény az amerikaiakkal szövetkező arabokról, azt persze elfelejtettem lefotózni. De azért itt van egy, amelyen látszik az egyik arab kefijájának a széle Oszama bin Laden társaságában.

Törökország szintén örömmel venné, ha mögé állnának a többiek, mint a legsikeresebb mozlim lakosságú ország mögé. Ő viszont valójában nem iszlám állam, hanem híresen szekuláris, bár az utóbbi időben tapasztalható bizonyos lopakodó iszlamizálás a mindennapokban. Nem véletlen, hogy az Atatürk repülőtéren 10 dollár egy 0,33-as Efes sör, az alkoholra és a cigarettára hatalmas büntetőadókat vetettek ki, ettől remélve, hogy a lakosság visszafogja a fogyasztásukat. A törökök emellett nem arabok, más a nyelvük, más a kultúrájuk, azaz nehéz dolguk lenne a vezetéssel. Marad így Egyiptom és Szaúd-Arábia (meg Indonézia, Malajzia, Pakisztán, de ők messze vannak a tűztől). Egyiptom a diktátor elűzésével ugyan talán a demokrácia felé indul el (bár én kétlem), de feltétlenül bizonytalanabb lett. Amíg nem dől el, ki fogja irányítani, és miként tagozódik be a nemzetközi vérkeringésbe, addig nem számít tényezőnek. Ezért a szaúdiak valójában örülhetnek a fejleményeknek. A másik oldalról megnézve azonban aggasztó a helyzet, hiszen a szépen felépített amerikai szövetségesi hálózat alapos megrongálódása volt Mubarak elűzése, annak pedig alapvető tagja Szaúd-Arábia. 

Rijád valójában abban bízott, hogy a világ első számú nagyhatalma az is marad míg világ a világ és még két nap. Mivel a szövetség már hetven éve megköttetett, azt felbontani semmi okuk. Mi van akkor, ha az első számú világhatalom befolyása csökkenni látszik? A szaúdiak nem valami hamari népség, ezerszer is átgondolják, mielőtt tennének valamit, de okos emberek módján több vasat tartanak a tűzben. Ők úgy lettek regionális nagyhatalommá, hogy a világ valóban azt hiszi róluk, hogy csak tevéik és lefátyolozott nőik vannak, no meg egy csomó olajuk. Egy átalakuló Közel-Keleten Szaúd-Arábia bizonyosan megkerülhetetlen lesz, kérdés szeretné-e önmagát előtérbe helyezni, minthogy eddig irtózott a reflektorfénytől.

Kicsi érdekesség: Abdullah királyról elterjedt, hogy meghalt Marokkóban, mivel úgy felidegesítette őt Barack Obama amerikai elnök, hogy szívinfarktust kapott. Az Islam Times nevű, nem túl megbízható oldal azt írta, hogy a szaúdi hatóságok tagadni fogják, de ők tudják, hogy meghalt, és csak a kényes politikai helyzet miatt nem jelentik be. A szaúdi királyi ház tagadta is, mondván az egész hír csak légből kapott sületlenség, a király él és jól van, csak pihen, mert már 86 éves, és akkor már nem regenerálódik annyira könnyen az ember szervezete egy műtét után. Szerintem él.

Amikor ezt a képet készítettem, akkor még élt. Aki megtalálja rajta, az roppant ügyes, mert én magam se látom, pedig tényleg ott volt. A kép Kuvaitban készült az Öböl-menti Együttműködési Tanács ülésén, 2009-ben. A kivetítőn a kuvaiti emír és a fia látható. Abdullah valószínűleg a bal oldalt levő asztalnál ül.